G. Mammarella a Firenzei Egyetem magántanáraként jelenkori történelmet oktat, valamint a Stanfordi Egyetem Olaszországi Tudományos Központját vezeti; egyéb, legújabb kori történelmet feldolgozó művei: Európa történelme 1945-től napjainkig; Amerika Roosevelttől Reaganig; Jaltától a peresztrojkáig; Tanuljuk meg Európát! Az itt ismertetendő könyve a kiadó ötkötetes, Olaszország történelmét a risorgimentótól a Köztársaságig terjedő időszakot felölelő sorazat ötödik kötete, amely az 1943 és 1998 közötti eseményeket dolgozza föl. Talán érdemes megemlíteni az első négy kötet címét is: A risorgimento és Itália; A liberális Itália; Giolitti Itáliája; A fasiszta Itália.

Ennek az ötödik kötetnek a kiiduló dátuma: 1943. július 25. Az olasz fasizmus huszonegy esztendős uralma után, III. Viktor Emánuel elvállalja az állam által ráruházott felelősséget. A szerző kiemeli: a katonai vezetők és a történészek véleménye eltér atekintetben, hogy a németektől való elszakadás és a fegyverszünet gondolata a királytól és tanácsadóitól származott-e, akik abban a hitben ringatták magukat, hogy Olaszország elkerülheti a feltétel nélküli megadást. A szövetségesek azonban világosan tudtukra adták: az ország területét fel kívánják használni a Németország elleni támadásra. A király, Badoglio és más vezetők felelőssége nyilvánvaló abban a tragikussá fokozódott helyzetben, amelynek “teljes súlyát az olasz népnek kellett viselnie”, de a szövetségesek magatartása is hozzájárult annak a hatalmi űrnek a kialakulásához, ami az ország németek általi megszállásához vezetett. Mussolini, aki bízott Hitler “titkos fegyverében”, valamint azon igyekezetében, hogy így talán majd enyhíteni tudja a német megszállás keménységét, elfogadta Hitler kormányalakítási ajánlatát: az ő számításai sem jöttek be!

Ebben az időszakban az antifasiszta pártok azt szerették volna elérni, hogy a kormány gyorsan kösse meg a fegyverszünetet, illetve támaszkodjon az általuk képviselt népi erőkre. A német fasizmus elleni harcnak integráns része volt az Ellenállás, amelynek soraiban eleinte kb. tízezren, majd 1944 nyarán már kb. százezren harcoltak, gyakran csak saját magukra utalva. A baloldali pártokhoz tartozó partizán ellenállók “a társadalmi igazságosság eszméjének megvalósításáért harcoltak”.

Az 1945–1948 közötti esztendők fontosabb politikai témái a következők voltak: a monarchikus és republikánus rendszer közötti választás és döntés kényszere, az új alkotmány megalkotása, a gazdasági újjáépítés. A kommunisták mindent egy új társadalmi rend megvalósításának célja alá rendeltek: végső céljuk a hatalom teljes vagy legalábbis részleges megragadása volt; a liberálisok és a monarchisták a hagyományos struktúrákhoz és mintákhoz ragaszkodtak, míg az Akció Párt tagjai a “demokratikus forradalom”, a kereszténydemokraták a fokozatos változások hívei voltak. Ezekre az évekre általában jellemző volt az antifasiszta szolidaritás, amit azonban már egyre erősebben átitatott a pártok közötti versengés. Az új választások győztesei az “erősen szervezett hatalmas tömegpártok lettek”.

Megindulhatott az újjáépítés is, amelyben jelentős szerepet játszottak az amerikai segélyek: ezek első része a lakosság alapvető élelmiszer-szükségleteit hivatott kielégíteni, később már a termeléshez szükséges gépek, berendezések, nyersanyagok vásárlására fordítódtak. Alapvető volt a következő dilemma: a gazdasági újjáépítést az állam irányítsa-e vagy hagyják a magánszférára? Természetesen a nagy pártok különbözőképpen kívánták megoldani ezt a problémát, végül a nagyvállalatok vezetői egyre inkább magukhoz ragadták a kezdeményezést, s igyekeztek a dolgozók részéről megnyilvánuló nyomást leszerelni. A De Gasperi-kabinetnek sikerült a társadalmi békét és az állam hatalmát megvalósítania. 1947 májusa után azonban az antifasiszta pártok között eladdig meglévő együttműködés véglegesen felbomlott, a kommunisták kikerültek a kormányból és a kormányzásból, s a szocialistákkal együtt opponálták De Gasperi új, a gazdasági téren sikereket elérő kormányát. Politikai téren nehéz tárgyalások kezdődtek Franciaországgal a Venezia- Giulia és Jugoszlávia közötti határkérdésben, a béketárgyalásokon Olaszországnak le kellett mondania tengerentúli területeiről. Ugyanezekre az esztendőkre tevődik az ország nyugati integrációs folyamatának kezdete is: a semlegesség politikájának nem voltak komoly hívei.

Az 1948–1958-as évtized négypárti szövetsége a szocialista és kommunista erők vereségét hozta, és úgy tűnt, képes megteremteni Olaszország republikánus intézményeinek és a nemzetgazdaságnak szilárd alapjait. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy a politikai szilárdság csak átmeneti, amelynek feszültségeit növelte a hidegháborútól való félelem. Belpolitikai téren az ún. Délvidék kérdése, az Olaszország déli vidékeinek gazdasági felzárkóztatására irányuló kísérletek is nagy súllyal nehezedtek az országra: az állam óriási anyagi átcsoportosításokkal próbálta ezen országrészek több évtizedes társadalmi-gazdasági elmaradottságát felszámolni; csak a nyolcvanas-kilencvenes években derült ki, hogy ezek a pénzek a maffia és a magánszemélyek és cégek érdekeit szolgálták! Az 50-es években a gazdasági élet konszolidálódott, a pénz stabilizálódott, megerősödtek a demokrácia struktúrái. Mindezek az eredmények azonban nem rejthetik el ugyanennek a periódusnak erősen negatív oldalait: elhanyagolták az oktatást, nem törődtek a növekvő munkanélküliséggel, a kormány döntéseit a kapitalista nagytőke erősen befolyásolta, nem vették figyelembe a nép egyre növekvő elégedetlenségét. A külpolitikában mind a jobboldal, mind a baloldal azzal vádolta a kabinetet, hogy az olasz nemzeti érdekeket föláldozza az USA politikai elvárásainak. Végül az 1953-as választások a De Gasperi-kormány bukását, s vele egy hosszú, bizonytalan politikai korszak kezdetét hozták. A válság – amely 1958-ig tartott – az intézményi berendezkedést is fenyegette. Az állammal szemben megerősödött a pártok befolyása, ami a hatvanas évek visszafogottsága után a hetvenes-nyolcvanas évekre “patologikussá” vált, s az egész politikai rendszert fenyegette. Ezzel szemben viszont megkezdődött az ún. olasz gazdasági “csoda”, aminek egyik szembetűnő jellemzője volt a modernizációs erőfeszítések megsokszorozódása. A pártok első számú feladatuknak tekintették a tömegek bevonását az állam működésébe. Ugyanekkor súlyos politikai válságot jelentettek az olasz kommunista párt számára az SZKP 1956-ban megtartott XX. kongresszusa és a magyarországi események: az Unitának a magyarországi ellenforradalomról szóló téziseit maguk a CGIL-isták sem fogadták el, kommunista értelmiségiek egy csoportja manifesztumban tiltakozott az OKP vezetőségének az események, szerintük, hamis beállítása ellen, az Olasz Szocialista Párt pedig nyíltan elítélte a Szovjetunió magyarországi beavatkozását.

1958–1963 között nyitásnak lehetünk tanúi a baloldal felé: a szocialisták több javaslatát (a villamosipar államosítása, tervgazdálkodás bevezetése, a vidéken élők életszínvonalának emelése, az oktatás demokratizálása) felvették a kormányprogramba. Az 1952–1962 közötti időszak az olasz gazdaság második fellendülési hullámát hozta meg, melynek társadalmi kivetítődése – többek között – az Európába irányuló hagyományos kivándorlás lelassulása volt. Nőtt a fogyasztás – nagyobb mértékben is, mint az kívánatos lett volna; az 1963–1965-ös években ennek visszahatása egy komoly recessziós hullám volt, megnőtt a munkanélküliség, emelkedtek a fogyasztói árak, súlyosbodtak a politikai feszültségek, majd egyre többen kérdőjelezték meg az USA külpolitikáját Ázsiában, Görögországban. Ezeket a feszültségeket és az elégedetlenséget csak fokozták az 1968–1969-es egyetemi lázadások, melyekben már kumulálódtak a politikai, az egzisztenciális nehézségek és az általános rossz közérzet által kiváltott reakciók, amelyek gyökereit magában a polgári társadalomban, a neo-kapitalizmus munkaszervezésében, elidegenítő szellemében, az uralkodó osztálynak a tömegkommunikációs eszközök feletti mindenható uralmában kell keresni, de nagy hatással voltak ezen politikai-társadalmi megmozdulásokra az 1968-as csehszlovákiai események, valamint az ugyancsak 1968. májusi franciaországi forrongások is. 1969 a terrorizmus elterjedésének is az éve, azután ismétlődő tüntetések és ellentüntetések tették próbára a rendfenntartó erőket, az egyetemekről kiinduló ideológiai hadviselés gyakorlatilag az egész országra kiterjedt.

1971–1972-ben rendezte sorait a jobboldal. Súlyos társadalmi problémaként jelent meg a válás, a gazdaság kezdte kimeríteni addig fölhalmozott tartalékait, az 1973-as olajválság még törékenyebbé tette a legyengült gazdaság egyensúlyát. 1973-ban megalakult a Vörös Brigádok szervezet, megsokszorozódtak a jobboldali terrorcselekmények, általában aggasztóvá vált az országban a közrend. Az 1975-ös esztendő a háború utáni időszak egyik legkritikusabb éve lett az olasz gazdaság számára. Az OKP 1975-ös győzelme után sok tekintetben közeledett a kormánypolitikához. E történelmi periódus kétségtelenül legtragikusabb politikai fejleménye Aldo Moro Vörös Brigádok részéről történt elrablása és meggyilkolása volt. Ez az ügy sok tanulsággal szolgált: bebizonyította az államgépezet mélyen gyökerező működésképtelenségét, a rendőrség és a magisztratúra felkészületlenségét, az ország és a politikai osztályok megosztottságát. Az állam csak az 1979-es választások után indított támadást a terrorizmus ellen... A gazdasági életet a nagyvonalú költekezések, a közpénzek pazarlása, a klientelizmus megerősödése jellemezték, amely helyzetet az egyébként méltán népszerű Spadolini kormánya sem volt képes gyógyítani. Az 1981–1983-as években továbbra is a terrorizmus, a szervezett bűnözés leküzdése jelentett komoly kihívást az állam számára, annál is inkább, mert a maffia és a camorra már mélyen áthatották az egész ország politikai építményét, Szicíliában a maffia a gazdasági és pénzügyi struktúra integráns és alapvető részévé vált.

Bettino Craxi ötpárti kormánya lesz az első szocialista irányítású kormány Olaszország történelmében: sikerült visszaállítani a stabilitást, megszilárdítani a közbiztonságot, visszaadni a nemzeti büszkeség érzését; átalakították a közepes és nagy iparvállalatokat, csökkent a nagyon szegények és a nagyon gazdagok száma. Emellett azonban a nagy társadalmi és politikai kérdések egyre kevésbé izgatták az országot. A pártok között csökkent az OKP befolyása, nőtt a szocialistáké. A gazdasági fejlődés sem rejthette el azt a tényt, hogy ugyanekkor nem létezett az egész országot mozgósítani képes nemzetgazdasági terv, az állam pedig képtelen volt felügyelni, ellenőrizni és irányítani most már nemcsak a saját adminisztrációs gépezetét, de az ország több földrajzi körzetét is...

Az 1990-as évek új típusú ellenzék megszületését hozták, a Ligákét, melyek politikai irányultsága könnyen meghatározható, egyrészt lázadás a kormánynak a Délvidék felzárkóztatására irányuló politikája ellen, ami – a Ligák véleménye szerint – csak e vidékek klientelizmusát segíti elő az északon megtermelt javakkal, másrészt tiltakozás a harmadik világból érkező bevándorlás ellen. Súlyos vereség érte Olaszországot 1991. decemberében, amikor a maastrichti európai uniós csúcson az ország, vezető pozícióját elvesztve, a sor végére került, Spanyolországgal, Portugáliával, Írországgal, Görögországgal egy szintre! És a belpolitikai vihar is tovább tombolt: 1992-ben kitört a “tangentopoli”, a megvesztegetési botrányok sorozata, amely bebizonyította, hogy a korrupció az ország szinte minden szféráját megfertőzte: a gyanúba keveredett politikusok, ipari és pénzügyi intézmények vezetői egymás után kerültek börtönbe, sokan közülük öngyilkosok lettek, s a botrány szele megcsapta magát a köztársasági elnököt és a belügytől függő titkosszolgálatot is! A terroristák sem pihentek: a maffia bírókat gyilkolt meg. A pénzügyek is rosszul álltak: sor került a líra nagyarányú leértékelésére, ami az olasz politikai rendszer egésze iránti bizalmatlanságot tükrözte, ezzel egyidejűleg a beruházók a külföld – főleg a kommunista rendszer összeomlása által kiszolgáltatott helyzetbe került kelet-európai országok – felé fordultak.

Ilyen politikai légkörben nyerte meg az 1994-es választásokat Berlusconi és Forza Italia nevű pártja. Az 1996-os Dini-kormányt 1997-ben a Prodi-kormány követte; ez utóbbinak egyik legnehezebb feladata volt az ország felkészítése az egységes európai pénz bevezetésére: sikerült tartós pénzügyi egyensúlyt teremtenie. A belpolitikában a “tangentopoli” és a maffiaellenes harc pozitív eredményekkel is járt: a magisztrátusok komoly ellenfelekké váltak a pártok számára, amelyek igyekeztek kordában tartani ezen intézményeket és azok képviselőit. Meggyöngültek a hagyományos hatalmi centrumok, a pártok, a szindikátusok, a nagytőke, sőt maga az Egyház is, ugyanakkor fölerősödtek mind a társadalomban, mind az államban a centrifugális tendenciák. Az egyes intézmények (iskolák, egyetemek...) a követelt és megkapott önállósággal és önkormányzati lehetőségekkel képtelenek voltak élni, nagy holdingokat privatizáltak, aminek következtében emberi és technológiai erőforrásaik nagy részét elveszítették – mindez hatalmi űrt teremtett, amit – többek között – a Ligák tevékenysége próbál betömködni. Új helyzet állt elő az euro bevezetésével: az emberek egyre inkább érzik azokat a nyomasztó kötelezettségeket, amelyeket ez számukra pénzügyi, politikai és intézményi vonatkozásban, kollektív és egyéni magatartásban, értékrendben jelent.

Mammarella professzor az olasz történelem legutolsó, napjainkig terjedő időszakának bemutatásakor nem takarékoskodik a konkrét adatokkal, eseményekkel, dátumokkal. Széles körű, világos kitekintést ad nemcsak a szigorúan vett történelmi eseményekre, de tájékoztat az egyes korszakok társadalmi-kulturális fejlődéséről, eredményeiről, a pártok életének alakulásáról, azok külső és belső harcairól, politikai állásfoglalásairól, a választások tétjeiről, kimeneteléről, az egyes kormányok tevékenységéről, eredményeiről vagy eredménytelen működéséről, a tárgyalt korszak világpolitikai összefüggéseiről, stb... Tiszteletre méltó, követendő tárgyilagossággal kezeli témáját, láthatóan igyekszik mindvégig pártatlan maradni.

A könyvet – melyet részletes bibliográfiák és névmutató zár – haszonnal forgathatják mindazok, akik Olaszország legújabb kori történelméről kívánnak átfogó, objektív képet kapni: történelem és olasz szakos egyetemi hallgatók, oktatók, általában a téma iránt érdeklődő műveltebb nagyközönség: ez utóbbiak részére hasznos lenne magyar nyelvű kiadása is.